A haldokló lótól az Őrző erőt nyert, kitartást, és a hangja sikolyát.

 

Kimászott a veremből, a csápjai szétterültek a csatatéren. Belefolyt és beleömlött a közeli hullákba, elszívta a haldokló harcosok lelkét : az emlékeiket és a félelmeiket.

 

Az Őrző kezdett alakot ölteni.

Annyi világító esszencia volt itt szanaszét – több mind amire valaha is vágyott.

 

A sebesültek botorkáló szikráin át az egyes sejtek tűhegynyi fényéig, ez a sík nagyon sokat tartalmazott. Az Őrző befogadta az összes fényes porszemet az elsötétült alakjába.

 

De milyen alakjába? Kúszott mint egy menetelő rovar és sok lábon állt, a testét pedig páncél borította. Egy darabját átcsavarta egy összetört katona lyukas mellkasán, élvezve a kipréselt bordákat és a belső szervei húsát.

 

Az Őrző érezte a pórázán a rántás a Szövő felé, akit Zaateroth-nak hívtak. Ő fogja majd irányítani a tetteit.

 

De nem ő fogja meghatározni az alakját.

 

Szétterjedve mint az emelkedő dagály, az Őrző magába itta a haldokló férfiak és nők rettegését. A tintás felületén, játszva mutatta nekik a szeretteik és elárvult gyermekeik arcát.

 

Nem, ezek nem lesznek elegek.

 

Az Őrző az egyik alakból a másikba folyt át, de egyik sem volt a létezésének megfelelő. Egyetlen szörnyűség amit ezek a halandók el tudtak képzelni sem tudta sokáig magában tartani a hatalmát.

 

Az Őrző egy kicsit megpihent, kifolyva minden repedésből és árnyékos résből, minden széthasított koponyából és halott ember szájából. Egy forgószéllé alakult a harc közepén, magába ívva a halottak suttogó lelkeit és a fény törékeny érintését.

 

Ha nem lehet egyetlen dolog, akkor hát mindegyik lesz, gondolta. Ez a gondolat már megelégedéssel töltöttel el az Őrzőt.

 

Zaateroth-nak megüzente hogy készen áll.