Tristan Durant beletúrt a hajába miközben az előtte lévő listát tanulmányozta. A tekercs azoknak a neveket tartalmazta akiknek a haláluk miatt el kell végezni az utolsó szertartásait.   Túl hosszú volt.

Asphyxious nagyon élvezte ellensége bukásának pillanatát. A pokoljackjeivel való kapcsolatán keresztül érezte a frissen összezúzott infernálok húsát, a kultisták pedig elmenekültek a jackek karmai elől. Látta a megtört lelkeiket ahogy füstként elpárologtak a testükből.

A Nyugati Végek büszke serege Ios határainál gyülekezett. A sereg tökéletes alakzatokban állt fel, Cataphract-ok és praetorian-ok szabályos négyzetekben. A harci szörnyek mozdulatlanok maradtak, az uraik akarata egy-helybe parancsolta őket.   Akkora erő összevonás volt ez ami az Ios-iakat rettegésre késztette volna a fehér erődjükben. Sok ezren haltak volna meg Makeda parancsára, hús és pengék hullámaiban vetették volna magukat az Ios-i védőkre.

A napok átmentek hetekbe, a hetek átfolytak hónapokba és a csaták sora duzzadt és apadt a Vas Királyságok szerte. Mint a felkelést ami meghatározta ezt az országot, valószínűtlen felek közti szövetségekre volt szükség, hogy a remény parazsát életben tartsák.   Élők és holtak harcoltak együtt az infernálok ellen. A feketeköppenyesek alig győzték megtartani a vadonjukat. Az én népem alkut kötött a gyűlölt ellenségével. Egy időre úgy tűnt, van esély feltartóztatni a sötétséget.   --HengeHold remetéje   A legközelebbi szövetségesei elhagyták és Ashlynn magára maradt.   Elküldte Marie Aguillon-t és Vayne di Brascio-t egy olyan munkára amivel csak a legmagasabb rangú tisztjeit merte megbízni: akadályozzák meg a hadsereget abban hogy a llaeli lakosságot menekültté változtassa.

Asphyxious leszállt, mint egy sötét őrangyal, megközelítette a ledöbbent halandó tömeget. Ha lett volna hús az arcán egy mosolyhoz, nem rejtette volna véka alá az elégedettségét. A kardja suhintásával mutatott rá a vörös és kék egyenruhás katonák garmadájára.   „Ne féljetek,” mondta Asphyxious, az hangja dörgése kitöltötte a Caspia-i teret, „mert én kegyelmes vagyok.”

„Be a palotába,” kiáltott Magnus. Próbálta felidézni a palota elosztását a fejében, rájönni hogy melyikek a leggyorsabb utak a trónterembe. „Menjetek fel azon a keleti lépcsőn, a várudvaron túl!”   A túlélők berohantak. Hogy csináljon még egy végső akadályt, Strakhov egymásnak vezette a két Marauder-t, válltól vállig elállták az ajtót.

Khador érkezése Caspia-ba adott nekik egy esélyt. Pár nappal később, Rhul-i zsoldosokkal megpakolt bárkák jelentek meg a Fekete Folyón. Trollvérűek, ogrunok, törpék, és a két királyság seregei rótták a hatalmas város utcáit, harcolván a végtelen áradat ellen.   Fentről, cygnari és khadori léghajók egész városrészeket égettek hamuvá. A repülő gépek hatékony eszközök voltak, de nem lehettek ott mindenhol. Sokszor mire egy-egy megjelent az égen hogy támogatást nyújtson, már túl késő volt hogy megfordítsa a helyzetet.

A város állt, de a föld haldoklott. Minden nap, újabb menekültek érkeztek Sul-ba a Protektorátus elfeledett falvaiból. Ők voltak a túlélők. Túl sokan mások már odavesztek.   Tristan Durant püspök próbált nekik reményt nyújtani, de saját reménye is halványult már. Minden nap, infernalista erők támadtak Sul-ra, újabb és újabb módon próbálták bevenni. Ostromolták a falakat és aztán benn bukkantak föl, kultista sejtek által támogatva.

A világ véges lett, de a módok ahogy megváltozhat végtelenek. A kiszámíthatóságnak vége, ahogy ezt sokan előre is látták. Az elvárások viszont még mindig élnek, még a váratlanságok közepette is.   --HengeHold remetéje „Nincsenek neveim,” mondta Vayne di Brascio. A pisztolymágus és Marie Aguillon Ashlynn mögött álltak az egyik palota erkélyén ami Merywyn utcái fölé tornyosult. Ashlynn nem fordult feléjük, mintha az utcákat fürkészte volna, dezertőrök utána kutatva.

Nemo, az óramű-átalakulását követő pár napban, megtudta hogy Aurora mi mindent adott fel hogy megtartsa az ő létezését. A Convergence teljes tagsága ketté szakadt a menekülését kövezően.   Vas Anyával maradt több mint a fele. Számukra Aurora az ügyük árulója volt és a Nagy Munka cserben hagyója. Mások, többnyire kisebb sejtekből a belső körön kívülről, megkeresték őt, hogy egyesítsék erőiket.

Ashlynn nem akart hinni a fülének. De a futár, egy átlagos kinézetű utazó erős llaeli akcentussal aki meghallgatást kért tőle, őszintének és becsületesnek tűnt.   „Cygnar és Khador,” mondta újra az utazó,”szövetségre léptek.”

A fegyverei kellemes hanggal roppantották szét a szörny koponyáját. Élvezettel nézte ahogy a lény természetellenes vére a homokra ömlik.   Ez egy vég nélküli háború volt. Xerxis ezt végtelenül kielégítőnek találta.

Ám még a legnemesebb erőfeszítések is kudarcban végződhetnek. A legerősebb fonalból szőtt szövet is kiszakadhat. Nyugat Immoren összeszőtt anyaga elkezdett szétmállni, átadván a vért, testet és lelket, miközben dacosan küzdött. Mégis egy fény kezdett el derengeni ahogy a leghaloványabb csillagok is fényesen ragyogtak hogy reményt kínáljanak.   --HengeHold remetéje „Learattuk a Gonosz Betakarítás gyümölcseit. A légióink egyre növekszenek.” mormolta Asphyxious. „Mi aggaszt téged Ravenmane?”

Mi teszi a lehetetlent lehetővé? Kitartás? Kétségbeesés? Pusztán az akaraterő? Miközben látom a lehetetlent, közben látom a lehetőt is, és amikor a kettő összeér, a látomásaim meg tudnak változni paradoxonok nélkül. Még ennél is különösebb napok jöhetnek még.   --HengeHold remetéje „Mi ez a dolog?” kérdezte Aurora. A gömbszerű gép uralta a Befejezetlen Axióma Templom csarnokát, magassága mint egy házé.

A tekercsek sokat felfednek nekünk, mutatják ki fog harcolni, ki fog menekülni és ki fog letaglózva ácsorogni. Ám a tekercsek nem ígérik azt, hogy ez mindenkinek ez lesz a végső állapota.   --HengeHold remetéje Kétségbeesett kürtölés jelezte a visszavonulást. Sebesült és rémült katonák hátrálnak meg a pozícióikból, átgázolván azokon akik nem tudnak időben elmenni az útjukból. A karcos hangok és fájdalmas sikolyok kegyelmesen túlharsogják az összetört csontok ropogását.

Az érzékeinket jobban kitölti a halál mint az élet, bár jobban észrevesszük az utóbbit ahogy közelít felénk az előző.   --HengeHold remetéje Puskapor felhők és warjack kéményekből előtörő füst fojtja meg az utcákat. Sötét van, egy mesterséges alkony, ahogy a napot eltakarják. A levegő túl égető a lélegzéshez, marja a torkot és a tüdőt.  

Podcastokból és a hivatalos weboldalakról összevadászott tartalom következik, remélem sikerül egy összefüggő történetet kovácsolni majd belőle.   Volt egy idő, az Tudók elmondása szerint, amikor az emberiség egésze egyetlen sziklához kötve töltötte a létezését, várván a végzetüket. Az egyetlen világ amit őseink ismertek ostrom alá került egy ismeretlen szörnyűség által.

Oly kevesen fogták fel a háború szükségességét a puszta túlélési vágyon túl. Mégis az életünket áldozni egy ügyért nemes tettnek tűnik; ha csak azért tesszük hogy a fajunk fennmaradását biztosítsuk, az már kilátástalannak érződik. A kétségbeesés minden ami marad, ha egy olyan mint én nem tud más érzelmet kínálni.   --HengeHold remetéje A rémálmok vonalát acélviharral szorították vissza. Kattogó géppuskák tüzeltek pusztító vonalakban a csatatér bal szárnyán. Nyugatra, Stormbladek pengéi pattogtak ragyogó kék fényben.

Sors. Olyan mint egy hatalmas gép ami leszámolja az utolsó napjainkat. Ahogy a sötétség egyre nő, egyesek vonzzák egymást mint a mágnes és az acél. Másokat viszont távolabb löknek az erők, a széttört részek sosem állnak újra össze.   Mindennek közepén, egy ragyogó lélek kapcsolódott két másikhoz, polarizálva őket. Széttolván őket mint egy elemi erő. Ami a hiduk lehetett volna, helyette akadállyá vált.   --HengeHold remetéje   Anya végi tudta. Persze hogy tudta. Aurora egy része sejtette hogy Directrix szándékosan irányította a tetteit a háttérből. Nem mintha ez változtatott volna a büntetésén. Anya várta a lány visszatértét a nagy templomba, a cella már bekészítve.

Az idő egy örvény, ami mindent a végkifejlete felé sodor. Egyeseket elsöpör az árja, elkapja őket egy olyan erő aminek nem tudnak ellenállni. Mások bevetik a kevéske erejüket és harcolnak a végsőkig.   Kevesek, akiket a sors és a szerencse kijelölt magának, látják a lehetőséget hogy miként tudnák meglovagolni az örvény áramlatait. Miközben a megmenekülés és az elkárhozás mezsgyéjén sodródnak, vagy elrugaszkodnak a sors hatalmán kívül, vagy lerántja őket a legfeketébb mélységekbe.   --HengeHold remetéje „Legalább megengedték, hogy a kardod megtarthasd,” mondta Oleg Strakhov.