Nem a túloldalon egy olyan űrben találta magát ami egyszerre volt lenyűgöző és félelmetes. Egy éjfél birodalomban lebegett, az üresség letaglózó volt. Korai gyerekkora óta mindig felnézett az éjszakai égboltra és csodálta a távoli csillagokat. Most az királyságukban sodródott.

Ha nem lett volna jó esély rá hogy csúnya vereséget szenvednek el és értelmetlenül, brutálisan meghalnak, Drake McBain azt mondhatta volna hogy ez egyiket volt élete egyik legjobb napja.

A zsoldosok nyugaton nehezen boldogultak a rajokban támadó infernálokkal. A csatateret máris elborította a puskákból, warjackekből és ágyúkból előtörő füstfelhő. Aurora bekapcsolta a hatalmas kaput. A felszíne mentén a geomantikus akkumulátorok kék fényt árasztva, sercegve életre keltek.

Az idő nem olyan vadállat volt amit nyeregképessé lehetett betörni.   Egykor olyan volt mint egy folyó ami sodorta őt rothadó levelet a születése pillanatától a halála pillanatáig, ám azóta elvesztette ezt a kitartó egyenességét.

Teljesen megváltozik az ember világnézete ha összecsap egy hatalmas horda nem e világi szörnnyel.   „Annyira szeretlek titeket,” mondta Madhammer ahogy az infernálok rohamozó tömege közelebb ért.

Alain Runewood egykor nemes volt. Egy főherceg. Nemes a nemesség közt. Hazafi. Egy bátor katonákat csatába vezető parancsnok.   Most pedig a hamu ura volt, miközben a valaha volt leggonoszabb szörnyeket vezette Nyugat Immoren szerte, a régi szövetségesei elpusztításán dolgozva.

A hajnal nem virradt meg. Egy mindent elnyelő sötétség vette át a helyét ahogy az infernál Mesterek elnyelték a nap világosságát.   Ebből az árnyékból lelkek ezer-ezerje sikoltása szólt.   Az infernálok megérkeztek.

Az Eskütartó a gyülekezet közepén jelent meg.   Ez egy nagyon magas szintű találkozó volt, csak az Orboros Kör mindenhatói és a három nagy térség egy-egy képviselője vett rajta részt. Álltak, mint csendes őrszemek, néztek és várakoztak.

Vladot suhanó holló-palást hangja ébresztette.   A kardja már a kezében volt, mielőtt a szeméből elillant volna az álom. A kard hegyét az ágya végében görnyedő árnyalakra szegezte.   „Nem félj, kis hercegem,” csikorgott a hangja.

A torzonborz warcaster Henge Hold felé közelített, közben a már majdnem tövig égett szivarját rágta. A tartása teljesen nyugodt és laza volt. Nemo és Asphyxious jelenléte az új testükben egyáltalán nem zavarta.   „Julius király üdvözletét küldi,” mondta Drake McBain.

Ashlynn mögött a királynő hirtelen felkiáltott „Llael-ért!”   Ashlynn megpördült hogy szembeforduljon a királynőjével hogy Kaetlyn de la Martyn elmetszette a torkát a tőrével. „Nem adtam ki a vezényszót, királynőm!”

Ashlynn agyarakra és csápokra számított. Felkészült hogy szembeszálljon a legszörnyűbb rémálmokkal, azokkal amik még rettenetesebbek mint amit előre el tudunk képzelni. Azt képzelte hogy a gyilkosai puszta látványa is fájdalmas lesz miközben rárontanak.

Ios elfeledett gyomrában, két alak várakozott a foglyukra. Az eszközök, amik egykor egy sárkány lélekkövét tartották fogságban, elő voltak készítve. A valószínűtlen páros, Hexeris nagyúr és Ghyrrshyld nagyúr, mindkét tagja rendelkezett az egyedi tapasztalattal ami az előttük álló feladathoz kellett.

Asphyxious és angyalai lecsaptak mintha hullócsillagok lettek volna.   Először, a géptestű papok közé, akik elhullottak mint fű a kasza nyomában. Túlságosan lefoglalta őket az úrnőjük parancsa hogy az eget is szemmel tarthassák.   Aztán, a warcastereket támadta. Angyalok rajai röpködtek körülöttük, energia pulzált égetően és pengék villogtak a közelharcban.   Asphyxious sokkal válogatósabb volt.

Aurora felment a kőlépcsőkön a Henge Hold szívébe. A kapu amit az anyja épített kitöltötte a levegőt egy vékony sípolással, a fényt pedig úgy görbítette maga körül mint egy lencse.   „Állj le, Anyám!” kiáltotta a lány.

Asphyxious megtudta hogy a lélekátültetés átalakítja azokat akiken elvégezték. Nemo, például, azt állította hogy érzi az idő és tér áramlatait ahogy körülötte mozognak. Hogy az új formája egy mélyebb megértést biztosított számára mint a halandó élete.

Ahogy az ősatyák megigérték, a Lyoss-iak sebzett istenei tökéletes csaléteknek bizonyultak.   Szörnyek sápadt óceánja nyüzsgött a királyságuk határmezsgyéjén. Letarolták az erdőket, fákat téptek ki, felkavarták a tájat mint egy vihar ami kettészeli a világot.   Morghoul kivárt.

A világ szomorú igazsága ez; egy hős sem éli meg a története végét. Egyesek el kell tűnjenek a túlvilágra, úgyhogy hogy nem tudhatják hogy a tetteik több jót vagy rosszat adtak hozzá a végső számadáshoz.   Még rosszabb is van, mások túlhúzzák a pillanatukat, azt az időt amikor megmenthetnék a világot. Nekik muszáj aztán együtt élni mindenki szellemével, akiket megmenthettek volna, de nem tették. A álmaikban ezek kísérteni fogják őket örökké.   --HengeHold remetéje Ashlynn d’Elyse már régen eldöntötte hogy az utolsó pillanatait félelemben fogja tölteni. Mégis amikor a rémálom szülte szörnyek járták a királynő palotájának folyosóit, erővel kellett magát erre emlékeztesse.

A koszos, viharvert tömeg lassan átvonult Sul nyugati kapujához. A menetelés pora és a halotti máglyák hamuja koszolta össze a bőrüket. Valami sokkal mélyebb szennyezte a lelküket.   Vesztesség. Annyi vesztesség gyűlt össze már hogy a legerősebbeknek is meghajlította hátát.

Aurora hetekig teljes készenlétben töltötte napjait miközben anyja támadókat küldött az ő egyre növekvő serege ellen. Hogy a mérnökök és papok folytathassák a kétségbeesett munkájukat, ő az égen járőrözött folyamatos éberségben. Mostanra azonban kihűlt és kimert volt a sok napnyi őrködéstől.