Baldwin Gearhart marsall szívesebben támadott volna a khadoriakra körülötte mint a veszett szörnyekre akik most cafatokra tépték a világot. De ma, ennél is többet téptek szét.

Úgy mozgott át a vértócsák között, infernál és az ellenfeleik vére egyaránt, hogy egyik sem szennyezte be a fehér ruházatát. Vér itatta át a talajt, de a Harbinger makulátlan maradt.

Karchev úgy érezte hogy a baltája, Hasító, könnyebb mint amilyennek valaha is érezte. A hatalmas fejsze inkább érződött konyhai bárdnak a markában, ahogy ez mindig megtörtént amikor a csata függősége eluralkodott rajta. Megpördült, és infernál húscafatok repültek le róla körben, ahogy egy ember lovas közelített felé.

Axis, az egyik pörölyéről a másikra váltotta a csapásait, Hatásra és Ellenhatásra, de a hatalmas mennyiségű alvadt vér ami mindkettőt beborította sem tudta elvonni a figyelmét arról hogy most hatalmas jelentőségű dolgok fognak bekövetkezni.

Aurora azon kapta magát hogy kuncog amikor egy képtelen ötlet suhant át az agyán. Most már két gép közös gyermeke vagyok.

Omodamos érezte ahogy a valóság megremeg, elcsúszik. Ezek a módszerek elvártak voltak. A fő érdeklődésére most ez az egy tartott számot aki menekült a csatatéren át. Ez amelyik majd másodszor is elhullik majd.

„Szegény gyermek,” mondta Zevanna, miközben lenézett oda ahol a madárraj Vlad teste fölött gyülekezett. „Tudtad hogy egyszer eljön ez a nap. Légy boldog. A vérvonalad még mindig él.”

Hollók raja örvénylett Zaateroth fölött. Az ezernyi hangjuk őt szólította gúnyos károgással. Még több érkezett, lehetetlenül sok, elfeketítve az eget.

Sorscha szíve jéggé vált ahogy a nagyherceg elesett. Nem tudott szavakhoz jutni. Hideg sugárzott ki belőle amíg a legénység lehelete már jól látható lett, amíg már a hajtincsei végei is jégcsappá váltak.

A megszégyenített Mester elkúszott, sebhelyekkel teli kezét maga elég tartva védekezésül. Vlad előre lépkedett óvatosan, ahogy khadori ágyúk sokasága tüzes pokollá alakította a világot körülöttük.

„Az ott a császárnő házastársa?” kérdezte Harkevich parancsnok.   A Vygor Pörölye teljes parancsnoki hídja elcsöndesedett. Sorscha felkapott egy távcsövet és oda irányította ahova Harkevich mutatott.   „Legyőzte az egyik Mestert,” mondta Sorscha.   „Ágyús legénység, zárótüzet kérek Vladimir köré. Legyetek biztosak hogy semmi se találja el.” kiáltotta parancsait Harkevich. A parancsát továbbították a réz belső beszélő kürtökön a hajó belsejébe.

A cygnari hajó alatt, egy katona rohant felé, a páncélja véres a volt honfitársai vérétől. Érezte hogy már hogy meg fog szabadulni a szenvedésétől és behelyezkedett alá, várva a zuhanását. Becsukta a szemét és várta a véget, az ajkát összeszorítva az ellenállása jeleként és az elméjét megtöltve gyűlölettel az infernál Mesterei iránt. A hibákat amiket elkövetett, most helyre lehet hozni, ebben biztos volt.

Ez sokba fog neki kerülni személyesen, talán még többe mint amennyit valaha is el tudott volna képzelni, de Haley-nek többe került volna ha nem próbálkozik meg vele. Nézte ahogy a cygnari hajó, a Felhődöfő, lezuhan az égből, a felületén hemzsegnek az infernálok mint a férgek egy tetemben.

A léghajók érkezése csak nagyobb fokozatba kapcsolta az infernálok őrjöngését akik ellepték az erőd falait mint egy burjánzó betegség. Egymás hátán kapaszkodtak fel, nyújtózkodva hogy elérjék a cygnari hajó testét miközben az a kapu elé ereszkedett.

Egy váratlan segítség volt, de nagyon jókor jött. Villámpárnán suhanva, a cygnari léghajó a kapu felé repült, majd kiengedett magából egy csomó trollvérűt és trenchert a védelem megerősítésére. Egy sántító, sebhelyes Magnus lépett ki belőle és adott ki utasításokat a menekülteknek, a fedélzetre parancsolva őket.   Nem tudta őket mind elvinni, de Tristan Durant látta hogy Nadira és több tucatnyi hívő menita is feljutott a hajóra.   Mosolygott, mert tudta hogy biztonságban lesznek.

„Vigyél bennünket közelebb a kapuhoz,” mondta Magnus. A léghajó pilótája teljesítette a parancsot, a jármű a csata fölé lebegett. „Ha van tiszta célpont, mond meg a viharkovácsoknak hogy csapjanak le rájuk mindennel amijük van.”   A parancsnoki hídon mindenki igenist! Kiáltott.   Az ablakon kikémlelve, Magnus hatalmas menekült tömegeket látott a kapu körül az egész Henge Holdban. Egy tucatnyi jármű állt még körülötte. Túlontúl kevés az összegyűltek számához képest.   „Vigyél le bennünket, alacsonyra és gyorsan,a kapuhoz,” parancsolta.   „Uram, ezzel pontosan az ellenség fölé fogunk kerülni,” mondta az egyik fiatal pilóta.   „Jól van az úgy. Izzítsátok be a villámtartályokat és süssetek meg mindent ami rondább mint én.”

„Dobjátok le az utasunkat,” parancsolta Sorscha. Alatta, a bombaledobó nyílást elkezdte kinyitni a mechanizmus.   Karchev a Rettegett a földre zuhant, mint ahogy egy kovács kalapácsa belecsapódik egy makacs vasdarabba. Régi ismerős illatok töltötték meg az orrlyukait, vér, szén, és puskapor. Karchev kimászott a becsapódási kráteréből és lenézett egy egész mezőnyi küzdő katonára. Ők tekintetüket rá emelték, végignézve a kolosszális páncélján.   „Jó újra gyilkolászni,” mondta Karchev és berontott az ellenség közé a hatalmas baltájával.

Vlad félregurult egy savas köpés elől amit az egyik infernál szörny küldött felé. Tovább támadott, sebeket nyitva a Mester testében amik olyanok voltak mint fekete ajkú szájak. Drago baltái villogtak és lecsapták az egyik kezét.  

A motorjaik füstje csíkot húzott az égre ahogy a Ramarck-tól keletre fekvő hegyek fölött haladtak át. A nő érezte a mágikus energiákat ahogy a fedélzeti síkok közt áramlottak.

Menekülnek. Elszöknek. Túlélnek. Szavak nélkül, de ez az üzenet terjedt szét az infernálok és mestereik közt, ezzel hullámokban megvadítva a támadókat. Szörnyűségek sikoltottak ahogy a lelkek elmenekültek a kapun keresztül biztonságba, és azok a lelkek akik még a közelben maradtak, drágán fizetnek majd azokért akik eltávoztak.